Lélegző furcsa hajnalon: Victor Máté

Miközben rajongott a Beatles muzsikájáért, a hatvanas évek Lengyelországában elektronikus zenét tanult, majd a Non-Stop együttessel elhozta a táncdalfesztivál második díját. Játszott Asztrikot az István, a királyban, saját egyszemélyes zenekarának mindeneseként ontotta a rádiófelvételeket, eközben a Geminivel is turnézott. Az aktív zenéléssel felhagyva film- és színpadi szerepeket vállalt, zenét írt, tanított, de vezetett szerzői jogvédő egyesületet is. Victor Máté lokálpatriótaként ma komolyzenét komponál, és kizárólag az unokájának énekel.

István a király: Miért pont rád esett a választás 1983-ban?

Tudomásom szerint véletlenül kerültem be a produkcióba, de az biztos, hogy az utolsó pillanatban. Már folytak a felvételek, amikor szóltak, hogy el kéne énekelni ezt a szerepet. Kiderült, hogy eredetileg valamelyik színésznek szánták, de egyeztetési problémák miatt mást kellett keresniük. Épp a salgóbányai rocktáborban művészeti vezetősködtem, amikor megtaláltak egy házi demo-kazettával, amelyre Szörényi Levente felénekelte az István, a király megfelelő részletét. Erről kellett megtanulnom. Elárulom, Asztrik főpap szerepében nem az igazi énekhangomon szólalok meg, ezt a gregorián stílusú, kenetteljes hanghordozást tudatosan dolgoztam ki magamnak. Hallgatva az új feldolgozásokat, ezt a papos hangvételt már nem minden utódom tartja fontosnak.

Mi hajtott az elektronikus, illetve az avantgárd zenei világba, Lengyelországba? Magyarországon nem létezett ilyen jellegű képzés? 

1963-tól 1968-ig jártam a Liszt Ferenc Zeneakadémiára, zeneszerzői szakon, ahol kifejezetten kortárs klasszikus zenére kaptam „kiképzést”. Akkoriban még nem volt kiépítve az elektronikus zene infrastruktúrája Magyarországon. Ezzel szemben a lengyel rádióban már működött ilyen jellegű stúdió, emellett a kinti zeneakadémián, igaz melléktárgyként, a zeneszerzőszakos növendékeknek elektronikus zenét tanítottak. Persze még abszolút analóg technikával dolgoztunk. Kevesen tudják, hogy a lengyel klasszikus kortárs zene európai szinten a leggazdagabb kínálattal rendelkezett, amely felkeltette érdeklődésemet. Szinte minden itthon végzett növendék sikeresen próbálkozott valamely külföldi, lehetőleg nyugati ösztöndíjjal, éppen ezért többeknek sikerült meglepetést okoznom azzal, hogy én Lengyelországot választottam. Aztán hazatérve, huszonöt évesen azzal szembesültem, hogy körülöttem mindenki az elektromos gitárt nyúzza. Nem tudtam igazán mit kezdeni sem magammal, sem azzal, amit odakint magamba szívtam.

Behálózott a „könnyűzene”?

Nem volt nehéz, hiszen nagyon vonzott engem az a muzsika, amit akkor még beatnek hívtak, és a generációm zenéje volt. Jártam klubokba, rajongóként a Beatles szinte minden lemezét megszereztem, s ez jelentős mértékben meghatározta zenei gondolkodásom. Hűtlen lettem a klasszikusokhoz, amit ma úgy magyarázok, hogy nem volt kedvem csúnya zenét írni. Elkezdtem foglalkozni a popzenével. Összeismerkedtem a Non-Stop együttessel, akik nagyszerűen játszották a Beatlest. Írtam nekik saját számokat, aztán valahogy beolvadtam a zenekarba. Az 1971-es táncdalfesztiválon a Lélegző furcsa hajnalon című számunk olyan belső botrányt kavart, hogy a zsűri még az eredményhirdetés előtt kis híján feloszlott.  Az egyik fele kikérte magának, hogy egy országos közvetítésű, televíziós könnyűzenei műsorban a halálról énekeljenek. A „Ha velem alszol, úgy ölelj,/ halálomnak is megfelelj” záró sorok kicsengése nem mondható épp pozitívnak, ám a zsűri másik fele, többsége mégis nekünk ítélte a második díjat.

A Non-Stop igényes, irodalmi értékű dalszövegeivel is megkülönböztette magát a kortárs zenekaroktól. Szükség volt három különböző versíró egyéniség egyidejű jelenlétére?

Abban is kivételt képeztem, hogy a többséggel ellentétben Fodor Ákos előre megírt verseit zenésítettem meg, amelyeket eleve dalszövegnek szánt. A másik két szövegíró, Kántor István, illetve Huszár Erika esetében is hasonló gyakorlatot követtem. Ákos elmélyült, elvont szövegei alkalmatlanok voltak arra, hogy slágerré legyenek, a szélesebb közönségréteg nehezen tudta feldolgozni azokat. Ebből a szempontból Kántor István könnyebben emészthető verseket írt, ő már a zenekarba kerülésem előtt a zenekarvezető-billentyűs Zádor István alkotópartnere volt. Erika, ellentétben az előző kettővel, rajtunk kívül más szerzőtársakkal és előadókkal is dolgozott; az ő szövegeiben kevésbé tükröződik a beatre jellemző önkifejezés, inkább a táncdal irányába hajlott. Ilyen módon valóban három, egymástól különböző karakter adhatott egyéniséget a Non-Stop több éves munkásságának.

Mindezek után a Non-Stopnak dukált volna az önálló album, ám ez mégsem adatott meg. Túlzottan rétegzenének ítélték a muzsikátokat?

Hogy miért nem jutottunk nagylemez lehetőséghez, annak több magyarázata is lehet. Hiába ápoltam jó kapcsolatot a magyar rádióval, azon belül a könnyűzenei szerkesztőség vezetőjével, Bolba Lajossal; ez csupán a Non-Stop együttes szerzeményeinek rádiófelvételeire volt elég. Az itt rögzített anyagokból néhány számot a megkérdezésünk és tudtunk nélkül jelentetett meg a hanglemezgyár kislemezen, aminek azért örültünk. Legalább ilyen módon is terjedhetett a muzsikánk. A nagylemez gátja talán a Bolba-Erdős Péter ellentét lehetett, aminek valószínűleg magántermészetű okai voltak. Egyébként ifjú zeneszerzőként a hatvanas években, amikor még sanzonokat írogattam, Erdőssel kifejezetten jó viszonyt ápoltunk, ami azonban a hetvenes évekre, a beatkorszakra megromlott. Hiába ajánlgattam neki a Non-Stop számait, meglehetősen barátságtalanul elutasította, nem látott benne üzletet. Tudomásom szerint akkoriban létezett egy minisztériumi-, vagy pártutasítás, miszerint a könnyű műfaj, mint kevésbé értékes kulturális termék, terjedését korlátozták. Méghozzá évi tizenkét nagylemez-kiadvány erejéig. Összesen, és ebben az operett és a táncdal is benne foglaltatik, ennyi könnyűzenei album megjelenésére adódott lehetőség. Ami a zenekarokat illeti, ezt a kvótát a három „nagy”, az Illés, a Metró és az Omega nagyjából ki is merítette.  A Művelődésügyi Minisztérium 6/1971-es rendelete felsorolta a társadalmilag értékes műfajokat, de a társadalmilag értéktelent nem. Ami tehát nem volt felsorolva, az értelemszerűen értéktelennek számított. A komolyzene az előbbibe, míg a könnyű műfaj az utóbbi kategóriába tartozott. Az eladott könnyűzenei lemezek után pedig huszonöt százalékos kulturális járulékot, úgynevezett giccsadót kellett fizetni, amelyből a komolyzenét támogatták. Mindemellett gyártókapacitás problémák is adódtak. 

Miért volt szükség énekesváltásra? Hiszen kvalitásait tekintve Turai Tamás megfelelt a követelményeknek.

Turai Tamás valóban tehetséges énekes volt, egyfajta reszelős-karcos, rockos hangállással, ám énektechnikája nem bírta a másfél órás intenzív terhelést. Különleges, rockos-bluesos hangszíne egyedülálló volt a hetvenes években, ugyanakkor, mint frontemberről, nem mondható el, hogy igazi színpadi jelenség lett volna. Ehhez képest Somló, mint egykori zenebohóc, fúvós hangszeres, igazi showmannek bizonyult, aki Turaival ellentétben nem gyötörte a hangszálait. Puhábban énekelt elődjénél, és sokszínűbb orgánuma újabb dimenziókat nyitott a Non-Stop történetében. A váltást egyébként gitáros csere is kísérte. Ekkor jött Závodi Janó is, aki a Kexben együtt játszott Somlóval.

A változások sem oldották meg igazán a lemezproblémákat. Ez is közrejátszott abban, hogy két év együttműködés után felálltál, és otthagytad a csapatot?

Többek között ez is. De főként az, hogy nagyon fárasztó volt a zenekarosdival járó életmód. Akkoriban a falusi, vidéki művelődési házak gond nélkül meg tudtak fizetni egy fővárosi zenekart, hogy havonta, élőben fellépjen náluk. Állandóan úton voltunk. Olyan hónapot is találtam a naptáramban, amikor a Non-Stop harminchat koncertet jegyzett. Ez persze az alkotó munka és a produkció rovására ment: nem volt idő új számok írására, próbákra. Ez nekem, mint zeneszerzőnek óriási hátrányt jelentett.

Mihez kezdhet Victor Máté 1972-ben – Magyarországon elsőként és máig egyedülálló módon – mint egyszemélyes zenekar?

Ezekkel a számokkal elsősorban a magam szórakoztatása volt a célom, nagyon élveztem a stúdiófelvételeket. Sok személyzet nem kellett hozzá: rajtam kívül egy hangmérnök és egy magnókezelő. Az egyszemélyes zenekar az akkori analóg technika világában valóban úttörőnek számított. Az összes hangszert én szólaltattam meg, amelyeket sávonként rögzítettek és a végén összekevertek. Nehezítette a dolgom, hogy akkoriban nem létezett a taktjel, a dobot és a basszust jóval később vettem föl. Tehát egy hangszernek az elejétől a végéig jelen kellett lennie, amelyhez a többit igazítottam. Ez pedig a zongora, vagy a gitár.  Mint említettem, a rádióban szabad pályán mozogtam, megvoltak a lehetőségeim, és főleg nem volt stúdióidő kényszerem. Ha pedig a Lemezjátszó című számomat nézzük, elmondhatom, hogy fricskának szántam. A dal befejezése egy kattanás és csönd, ami a lemezjátszó kikapcsolását szimbolizálja, és amiért a rádiós hangmérnök majdnem fegyelmit kapott, mivel azt hitték, hogy „műszakilag hibás" felvétel került adásba. De ha a szöveget is figyeljük, az önmagáért beszél: „Kapcsold ki néha és nézz körül!”. 

Eközben arra is volt energiád, hogy a fiatal tehetséges előadókat, együtteseket segítsd. Így a jobb sorsra érdemes Gemini is sokat köszönhet neked.

Már az egyszemélyes zenekar idejében elkezdődött az együttműködés a Gemini együttessel, számokat is írtam nekik. Mint vendégszólista jártam velük, idehaza és külföldön egyaránt felléptünk. Megtanulták és nagyon jól eljátszották az én dalaimat. Sőt egy koncertturné alkalmával, egy magnó segítségével élőben is bemutattuk, hogyan készül egy egyszemélyes zenekari felvétel.

Mikor határoztad el, hogy kipróbálod a színpadi munkát?

1976-ban. Két évvel korábban már a Geminivel csináltunk egyórás összefüggő zenés hangjátékot a rádióban, Holnaptól nem szeretlek címmel. Bozó László rendezte és a főszerepben Kovács Kati énekelt. Szóval '76-ban a József Attila Színház felkért a Villon és a többiek rockmusical zenéjének megírására, ahol megzenésített Villon- versek hangzottak el élőben, a Gemini és Syrius együttessel az árokban, a színészek pedig még kézi mikrofonba énekeltek. Kétszáz teltházas előadás után került le a műsorról. Olyannyira beleszerettem a műfajba, hogy a nyolcvanas években végig mást sem csináltam, mint színházi zenéket komponáltam. Országos sikerre sajnos egyik sem jutott, mert ezek mind vidéki bemutatók voltak. Budapesti színház – a Villon sikere ellenére – soha többé nem kért fel. A Rockszínháznál még felvillant ugyan egy fővárosi lehetőség, szerződést is kötöttünk, de a szövegkönyv valamiért nem készült el, így végül a zenét sem írhattam meg. A vidékkel viszont nem volt probléma: a békéscsabai színház megrendelésére megírtam a Cyrano zenéjét, amely a legjobban kidolgozott, legsikerültebb musicalem volt. 

A közszolgálati rádióban, televízióban felelős beosztásban dolgoztál. Tudtad segíteni a fiatalokat? 

1986-ig kifejezetten tehetségkutató, felfedező feladatkörrel dolgoztam a rádió könnyűzenei osztályán; akkor kiléptem és csak ’94-ben tértem vissza,  aztán onnan mentem nyugdíjba 2007-ben. De közben 1980-81-ben a Magyar Televízió Könnyűzenei Osztályát is vezettem. Büszke vagyok a ’81-es táncdalfesztivál lebonyolítására, de sikernek számítom a Pulzus című könnyűzenei műsor elindítását is. Nekem azért hiányoznak ezek a régi táncdalfesztiválok, mert egy értékrend átrendeződése, csak ilyen események kapcsán történhet meg. 81-ben ért a csúcsra a Hungária együttes, lett ismert a KFT és a Korál. De azon a fesztiválon futott be Soltész Rezső vagy Eszményi Viktória is. Szóval sikerült némi mozgást generálni…

Pedig szép számmal láthatunk különböző tehetségkutató versenyeket a kereskedelmi televíziókban. Az nem ugyanaz?

Az utcáról behívott, képzetlen, egyébként muzikális és a maga módján tehetséges fiatalokat kamera elé állítani és sztárokat csinálni belőlük, nem ugyanaz, mint valakit egy pályára ráállítani. Mert ezek a fiatalok két-három év múlva eltűnnek a süllyesztőben. Az egyébként eszükbe sem jut, hogy képezni kellene magukat, vagyis, hogy valamit be is kellene fektetni. Például a tudást megszerezni, ami fönntartja őket, akár harminc évig is. Kevés, hogy szerencséjüknek köszönhetően, adott pillanatban kamera elé állhatnak, és ideig-óráig sztárok lesznek belőlük. Igazából ez tehetségkeresés, de nem tehetséggondozás. Tehetséggondozás a Kőbányai Zenestúdióban folyik, ahonnan a pályához szükséges ismeretekkel és tudással felvértezett fiatalok kerülnek ki…

… És ezt mind személyesen élted meg, hiszen évekig tanítottál az iskolában.

Igen, az indulástól, 1998-tól egészen 2012-ig zeneelméletet és klasszikus zenetörténetet. Hangszeres oktatást nem vállaltam, voltak és vannak nálam jobbak ezen a területen. Igaz, nagyon sok hangszeren játszom, zongora, fuvola, gitár, basszusgitár, az egyszemélyes zenekarban a dobokat is én játszottam fel; csak épp a fő hangszeremet hagytam ki, ugyanis hegedűsnek készültem. Hétéves koromban kezdtem tanulni és egészen tizenhét éves koromig hegedűművész akartam lenni.  

Ma már visszavonultan élsz. Mivel töltöd a napjaid?

A család mellett hobbizeneszerzőként – főképp az íróasztalfióknak – írogatok zenét. Hihetetlen, de csak és kizárólag klasszikus zenével foglalkozom. A popzene már nem izgat úgy, mint a beat 1970 táján. A mai, többségükben zeneileg dilettáns „szerzők” az alkotói invenció hiányát számítógéppel pótolják. Tartalmilag pedig a jelenlegi popzene fősodra annyira elsablonosodott, annyira kiüresedett, hogy nem szól semmiről. De, hogy a Lélegző furcsa hajnalont idézzem, még a halálról sem.

Hegedűs István musicmedia

Rockhírock

  • 2021, május 9 -

    Az  Egyesült Államok kormánya évtizedeken át nyilvántartott egy dossziét a Cobain halálával kapcsolatos összeesküvés-elméletekről. Az alábbiakat tartalmazzák a most nyilvánosságra hozott dokumentumok

    Az elmúlt hónapban Kurt Cobain és a Nirvana újra a címlapokra került. Április 5-én volt Cobain halálának 27. évfordulója, piacra került egy anyag Cobain utolsó fotózásáról, és a Nirvana-t, mint együttest...

  • 2021, május 5 -

    Noddy Holder a 70-es évek egyik arca volt. A Slade frontembere ma őszintén beszél az akkori szép emlékeiről és a rossz dolgokról is.

    Bár Noddy Holder 1992-ben kilépett a Slade-ből, továbbra is ő a legnagyobb vonzereje. A  frontember egy olyan zenekar szinonimája, amely 1973-ban már olyan nagyhírű volt, mint a Beatles.

    Érdekes tehát, hogy az egyetlen dolog, amiről nem beszélünk a legvégéig, az a Cum On...

Égben lebegők

Ismét egy legendával lettünk szegényebbek. Elhunyt Papp Imre, Mityó, a Gemini együttes frontembere.
A hírt unokatestvére Iványi Gábor osztotta meg facebook oldalán

"Vándorlás a hosszú úton,
vándorlás, ameddig bírom...
Nem bírta tovább.
Tudatom mindenkivel, aki ismerte és szerette, hogy...

Életének 73. évében elhunyt Dinnyés József zeneszerző, énekes-gitáros – közölte a hírt közösségi oldalán testvére, Dinnyés Ágnes.

A bejegyzés szerint Dinnyés Józsefet hétfőn érte a halál.

Dinnyés József 1948. augusztus 4-én született Szegeden. 1963-ban kezdett énekelni, 1966-ban alapító...

Brunner Győző a hatvanas években az egyik legnépszerűbb magyar beatzenekar, a Metro dobosaként lett ismert.
A zenekarban 1965-től játszott egészen az évtized végéig, majd külföldi vendéglátózás után a Radics Bélát, Som Lajost és Balázs Fecót is felvonultató szupergrupban, a Taurusban dobolt, melynek teljes neve Taurus EX-T 25 75 82 volt, és a zenekarvezető Brunner telefonszámát is tartalmazta. 
A rövid...