A Long Way To The Top: Avagy az AC/DC hogyan hódította meg a világot egy furgon hátuljáról

Kocsmakoncertek, pornófilmek és bérlakások egy londoni külvárosban. Visszatérünk ’76 -ba, amikor az AC/DC a sztárság létra első fokán állt.

Angus Young iskolás ruhái közül kettő épp most érkezett vissza a tisztítóból - egy piros, egy fekete, mindegyik szépen összehajtogatva zizegő, védő átlátszó nejlonban. Coral, az AC / DC publicistája feltartja az apró bársonyos ikerkészletet, és kritikus szemet vet rájuk. Ítélete: a blézerek és a rövidnadrágok makulátlanok.

- Hála Istennek - sóhajt Coral. - Attól féltem, hogy az üzlet nem hajlandó kezelni őket, teljesen mocskosak voltak. Angus nagyon izzad, tudod, és rendszeresen meg kell tisztíttatnunk őket. Nem lehet, hogy két éjszaka koncert közben ugyanazt az öltönyt viselje. Ráadásul, amikor Angust elkapja a hév a színpadon - tudod, hogy van ez -, teljesen beindul. Uhh! A Kabátján elől mindig borzalmas csíkos vannak - fintorog.

Az AC/DC menedzsere, Michael Browning által, a londoni Piccadilly közelében bérelt házban várunk egy taxit, amely délnyugatra indul, a zenekar ideiglenes otthonához, a lombos Barnes-ba. Innen a tervek szerint együtt utazunk velük a furgonnal, a ma esti koncertre a Retford Porterhouse nevű klubba.

Az Antipodean zenekar körülbelül egy hónapja van Nagy-Britanniában, ez az első Ausztráliából érkezett csoport, amely valaha elért valamit ebben az országban. És eddig úgy tűnik, elég jól teljesítenek.
Az AC/DC eredetileg a Back Street Crawler-el turnézott együtt az országban, ám a program borult, amikor a headlinerek gitárosa, Paul Kossoff hirtelen meghalt, így az együttes dátumtervét nyilvánvaló okokból drasztikusan meg kellett változtatni.

Az AC/DC egyelőre megelégszik azzal, hogy felveszi a furcsa időpontokat, amikor és ahol tehetik, főleg a London Marquee/ Nashville/Red Cow klub-kocsma környékén, alkalmanként messzebbre merészkedve - például olyan bemutatóhelyekre, mint a Retford.

Az AC/DC rezidencia egy családi ház. Hangulatos, bár rendetlen - cigarettacsikkek és bontott, bontatlan italok szanaszét a helységben.
Az első dolog, ami feltűnik, hogy a zenekar tagjai mind alacsonyak  - Bon Scott énekest leszámítva. A második a lelkes, ragyogó szemük. 
Angus Young, a banda legalacsonyabb tagja ledobja magát egy szófára. Angus Állítólag 16 éves (valójában 1955-ben született), el kell mondani, hogy még fiatalabbnak tűnik. Tini jumpert, hihetetlenül keskeny derekú farmert és teniszcipőt visel, amiket akár  a Mothercare üzletben is vásárolhatott volna.

A többieket, akiket tipikus ausztrál scruffoknak tartok, az  Aussie Jonh Ingham - a kultursznob Sounds punk írója, aki később a Billy Idol’s Generation X menedzselésével foglalkozott - kétségtelenül inkább elutasítaná, mint helyeselné.
Ők Malcolm Young (Angus testvére), Phil Rudd, Mark Evans és Bon Scott. Közülük a legidősebb és legkopottabb, Scott verekedésbe keveredett, amint a zenekar megérkezett Nagy-Britanniába, és ennek következtében az első AC/DC reklámfelvételeken sminkelni kellett őt a zúzódások elfedésére.

Scott félig barátságosan, félig fenyegetően pengéz rám göndör, borzas, ápolatlan fintoron keresztül. Büszkén mutat harci hegére: egy még mindig kék-fekete foltra. - A másik srác rosszabbul járt - horkan fel.

Késő délután körül berakodunk a kisteherautóba, hogy elinduljunk Retford felé, amely, úgy tűnik, valahol Nottingham közelében található. Amint elindulunk, egy pornó magazingyűjteményt azonnal kivesznek az ülések alól mindenki számára, és okulására. Mindenki, vagyis Angus nem - ő képregényt olvas.

Hosszú és meglehetősen fárasztó autózás után körülbelül 10 órakor érkezünk a helyszínre. Lépcsőn felfelé, pár lengőajtón át, és máris elénk tárul a Retford Porterhouse kétes pompája. Ha van köztetek kulináris szakember, akkor tudhatjátok, hogy a  "Porterhouse" a bélszín steak másik neve.
De a ma esti közönség nem jó szakemberekből áll, vagy közepesekből, sőt közepesen ritkákból. Csak ritkákból.
A zenekar tagjainak korábban sugárzó arca, felfelé görbülő boldog szája, most lefelé görbülő bumerángokra hasonlít. Az egész klubban mindössze 30 ember ha van...bár még korai az idő.

Az AC/DC még mindig meglehetősen kényelmetlenül érzi magát brit fellépéseken. Miután pár évig az ausztrál klubok körében mozogtak, bizonyára nagyon furcsa lehet egy másfajta turnéstílushoz alkalmazkodni. De szerencsére a szekrény méretű öltözőszoba hangulata egyáltalán nem merev vagy korlátozott. 
„Nem számít, hogy egy vagy ezer ember van odakint, akkor is jó show-t adunk" – idézi a vándorszínészt a zenekar frontembere Bon Scott.

Úgy döntök, ideje beizzítani a diktafonomat egy interjúhoz, azt remélve, a mikrofon az AC/DC hangját veszi fel, nem a DJ dumáját, ahogy azt mondja: „ Sziasztok gyönyörűim, itt van nektek egy nagyszerű nóta…” – és a 70-es évek nyálas dallama dübög át az öltöző falain, mint Suzi Quatro vagy a Mud.

Ahogy sejtettem, habár ők egy szerethető csapat, az AC/DC nem a legérthetőbb fickókból áll – ők valójában egy minden mondatban bazdmegolós banda – de kimondottan szeretetreméltóak, a nyers, de jó szívű értelemben. Körvonalazódik, hogy a szóvivők Angus és Bon. A banda korai éveiről kezdünk beszélgetni, és kiderül, hogy csak két alapító tag maradt: a Young fivérek.

”Igen, én, és ő.” - mondja Angus, a ritmusgitáros bátyja felé gesztikulálva, aki épp olajos csirke menüt rágcsál a sarokban ülve. „Malcolm hozta össze a bandát ’73 végén, vagy akörül. Sydney-ben éltünk akkoriban, és a helyi táncklubok köreiben kezdtünk el játszani.

1973- ra a Young testvérek már 10 éve ausztrál lakosok voltak. Skót családként a korai 60-as években emigráltak, hogy a déli féltekén kezdjenek új életet. „Apám nem tudott munkát szerezni” – meséli Angus jellegzetes vontatott aussie orrhangján – a skót akcentus minden nyoma nélkül. „Úgy találta, egy ilyen méretű családot lehetetlen eltartani (két szülő, hét fiú, és egy lánygyermek), így úgy döntött, hogy délen próbál szerencsét. Ez akkor volt, amikor az embereket arra bíztatták, hogy hagyják el Nagy-Britanniát. Mindössze tíz fontért kaptál jegyet Ausztráliába.

Angus, a család legfiatalabb tagja "a ranglétra legalja” ahogy a vigyorgó Scott nevezi, egy fura kis bugris. Korlátlan energiák tulajdonosaként, egyedülállóan görbülő ajkaival, minden mondat végén elmosódó beszédhangjával sokféleképpen érett, habár egyáltalán nem iszik.
„Ha innék, mehetnék is.”- mondja – „ A banda többi tagjának innia kell, hogy tartsa velem a szintet.”

„Nem akarja nehezíteni nekünk a dolgokat” – nevet Scott átadva az apró gitárosnak egy üveg nem kifejezetten részegítő Coca-Colát.

Mindenesetre a legkorábbi éveikben Ausztráliában az AC/DC valóban a sikítozó tinédzserek bandája volt, és több hangsúlyt fektetett a biszexuális tartalmakra, mint a nevük elektromos aspektusára (egy porszívó hátulján található címkéről kapták a nevüket). Az AC/DC az Alternating Current/Direct Current (váltakozóáram/egyenáram) rövidítése az elektromos nyelvhasználatban, de természetesen a kifejezés arra is utalhat, ha valaki "mindkét irányba hintázik".

„De akkor is rock’n rollt játszottunk – erősíti meg Angus – „csak nem igazán tudtuk, milyen piacot célzunk meg”

„A banda egyetlen tagja, aki felért a név szexuális aspektusáig, a régi énekes, Dave Evans volt” - teszi hozzá Bon, aki amellett, hogy Scott-nak hívják, kiderül, szintén skót - a családja 1952-ben emigrált Ausztráliába, amikor ő hat éves volt. „Evans úgy lépett színre, mint Gary Glitter, de távol sem olyan jól. Szépfiú volt. De a banda többi tagja nagyjából ugyanaz volt, mint most.
"Valójában, mikor először láttam az AC/DC-t mielőtt csatlakoztam hozzájuk, az első reakcióm az volt, hogy szex - orientált skatulyába tettem őket. Pedig most belegondolva az elektromos aspektus jobban kijött, mint bármi más.”

Bon igazi keresztneve Ronald, de amikor Ausztráliába költözött, a szomszédos gyerekek Bonnie Scotland-nek csúfolták. A becenév később lerövidült (nem kétséges, hogy pár ökölharc után) Bon Scott-ra.
 
A fordulópont akkor jött, amikor az AC/DC elhagyta Sydney-t hogy szerencsét próbáljanak Melbourne-ben. Eddigre Bon Scott (eredetileg a csapat sofőrje) bemanőverezte magát a banda vokalistájává. A helyi előítélet ellenére, miszerint bárki, aki zenéből próbál megélni, az munkakerülő, Scott már addigra szerencsét próbált dobos-énekesként olyan bandákban, mint a The Spektors, The Valentines és a Fraternity, mielőtt még kórházba kellett feküdnie egy motorbaleset miatt. Miután felépült, ilyen-olyan munkákból élt meg egy ideig, majd turnézni kezdett az AC/DC-vel.

Amikor Dave Evans nem jelent meg egy fellépésen, Scott-aki azelőtt egy rövid időre az AC/DC dobosa is volt – felajánlotta, hogy beállhatna frontembernek. Azután senki nem merte megkérni, hogy lépjen vissza. A banda a ’75-ös évek közepén szert tett Phil Rudd dobosra, majd ’76-ban Mark Evans basszgitárosra, bebiztosítva a mai felállást.

„ Ausztráliában Melbourne a magunkfajta rock’n roll bandák igazi otthona” – mondja Angus. „ Ha bandaként sokra akarod vinni, Melbourne-be kell költöznöznöd. A város a szív, a központ, a hely, ahol a legnagyobb a kereslet. Ha ott nagy vagy, mindenhol nagy vagy.”

A zenekar ’74 végéig és ’75 elejéig Melbourne-ben dolgozott, és teljesen elhagyta a szexuális konnotációkat, hogy pusztán a "nagyfeszültségű" rock’n’roll-ra koncentráljon.

- Tehát az AC/DC a legnagyobb zenekar Ausztráliában a 70-es évek közepén?

"Azt mondanám, hogy azok vagyunk" - válaszolja Angus szerénytelenül. "Három vagy négy top együttes van odahaza, közöttük a Skyhooks és a Hush,  de mindegyik általában egy bizonyos közönséget szolgál ki. Mi vagyunk az egyetlen banda, amely képes lefedni a teljes spektrumot".

"Ezt akartuk a kezdetektől fogva" - állítja Scott. „Szeretnénk mindenkit megszólítani és gyorsan meggazdagodni. Milliomosok akarunk lenni. Megvan a tervem, megveszem Tasmániát, majd meglátod…

Említem Angus iskolai egyenruháját. Nyilván a zenekar kezdetétől fogva megvolt, és még soha senki nem látta, hogy bármi mást viselt volna a színpadon.

"Eredetileg egyszeri dolog volt" - mondja. - Ebben a zenekarban játszottam az AC / DC előtt is, és a dobos kitalálta, hogy csináljak valami lázadó dolgot. Ezért úgy öltöztem, mint egy iskolás gyerek; Kilenc éves gitárvirtuóz lettem, aki egy koncerten játszott, mindenkit kiütött, majd eltűnt a homályban. Legendává váltam volna. ”

- De valamiért folytatta - mondja Scott. "Abban az időben mindenki Gary Glittert utánozta, ezért Angus úgy döntött, hogy csinál valami kicsit eredetibbet."

- "Most…nos, megragadtam itt" - vonja meg a vállát Angus. "Egyébként nem tudok mást csinálni."

- Kíváncsi vagyok, mit gondol a zenekar a brit közönségről?

"Az emberek ugyanolyanok világszerte" - elmélkedik Scott. „Ez nem annyira az emberektől függ, mint inkább a zenekaroktól. Ha egy zenekar nem tud kitörni, az az ő hibájuk...egyedül az ő hibájuk.
Eddig ebben az országban nem volt semmi bajunk. A fogadtatásunk többnyire jónak mondható...még nem pfújoltak, vagy ilyesmi. És nézd meg Angus térdeit, tiszta zúzódás, mindent belead, ez egyre jobban bejön. Szóval nagyon örülünk a koncerteknek, amelyeket eddig csináltunk itt. De - teszi hozzá óvatosan -, nem tudom, milyen lesz ma este a Porterhouse-ban".


Valójában egyáltalán nem lett rossz. Amikor megérkeztünk az öltözőbe, és amikor a zenekar 11.30-kor színpadra lépett, a helyiség majdnem teltházas volt. A kocsmák bezárásához kétségtelenül köze volt ennek (ez az archaikus engedélytörvények kora). 
Bár a Porterhouse bárja előtt álló emberek inkább a pénztárgépekhez törekedtek, mint a zenekar nézésére, és inkább az ivásra koncentráltak, nem a tapsolásra, de attól ez még egy nagyon jó műsor volt.

A "Live wire" az első szám, egészen találó a maga módján - Evans basszusának első tompa hangjai úgy hatnak, mint egy adrenalinlöket, egy adag gyorsulás Angus Youngnak. Lehajol, kikukucskál a közönségre az iskolai sapka ellenzője alól, és te mosolyogsz. Aztán elkezd rohangálni körbe-körbe a színpadon, te pedig kuncogsz. Mire a szám kellően beindul, és Angus törékeny karja hangos „daaauuummm!” - al száll le a gitár húrjaira ... nos, elragadtatva nevetsz.

A következő szám, a "She’s Got Balls" bemutatja, hogy Bon Scott nem egy karót nyelt frontember, és lenyűgözi személyiségével a közönséget. Valójában nem egy nagyszerű énekes, de pimasz, villogó szeme, gátlástalan, lewd'n'proud megjelenése ellensúlyozza az énektudás hiányosságait

Az "It’s A Long Way To The Top If You Wanna Rock’N’Roll" -ban Scott skót dudán játszik, jó nóta, bár a szöveg helyt-helyt eléggé közhelyes. 
Utána  a "Soul Stripper" következik, amelyet viszont felvált a "High Voltage".

Mindeközben Angus beszáguldozza a színpadot egyik végétől a másikig, ugrál felfelé és lefelé, izzad, piruettezik, mozog, örvénylik, hadonászik, kacsázik, csúszkál, verejtékezik, ugrik, és ugrik…és soha nem hagy ki egy ütemet, egy hangot sem.

A "She’s Got The Jack" szövege kissé meghökkentő, arról szól, hogy főhősünk egy tripperes lánnyal szexel...a jelenlevő közönség még nem igazán értékeli. Pedig végtelenül élvezetes, beleértve az olyan jól összerakott mondatokat is, mint a "Kerestem a lelkét, aztán a testét. De mások is ezt tették". És az „óriási, elhasznált üres lyukra” vonatkozó különféle grafikus részletek, amelyeket kétségbeejtő jajveszékeléssel ad elő Scott. A Porterhouse-ban előtört a bujaság, és a frontember imádja minden percét.
Így folytatódik a show, amikor elérkezik a csúcspont: Angus felmászik Scott nyakába, mintegy meglovagolja, majd a pár kiüget a színpadról, és eltűnik a backstage-ben. Meg kell mondani, hogy a közönség teljesen megzavarodik.

Később a kifulladt  Angusnak felteszem a kérdést: „Hogy bírod ezt fenntartani?

"Mit?" - válaszolja. - A nadrágom?

Jó három és fél órát vesz igénybe, hogy visszatérjünk Londonba, de úgy tűnik, hogy az AC/DC nem bánja. Számukra ez csak egy rövid út, egy ugrás a háztömb körül.
Egy heti hat koncertet adó együttesnek  Ausztráliában ez nem gond, ők hatalmas sivatagokon óriási távolságokat száguldoznak be, elhagyott területeken utazgatnak egyik helyszínről a másikra.

Hazautunk során Angus beszélget, fecseg, izeg-mozog, sosem ül egy helyben, mindig van valami mondanivalója vagy tennivalója.
Egy ideig Bon Scott és én beszélgetünk az aussie rock jelenségről. Úgy véli az az oka, hogy mi britek nem hallottunk több ausztrál bandáról, mert a legtöbb együttes túl alacsonyra helyezte a lécet. Amikor mégis úgy döntenek, hogy külföldön próbálnak szerencsét, nagy hírverést csapnak,  hogy Londonban, Párizsban, Los Angelesben és más városokban fognak játszani. A végén amikor visszatérnek, kigúnyolják őket, mert nem jött össze egyik sem.

Az AC/DC - állítja Scott - minden ceremónia nélkül hagyta el Ausztráliát. Reálisan, ha mindent jól csinálnak, sztárként fogadják őket amikor visszaérkeznek. Ha nem érik el azt, amit kitűztek - ami valószínűtlen, amikor a nagy nyilvánosságú 19 napos Lock Up Your Daughters nyári turné következik -, akkor sem lesz mindegy.


3.40-re már túl vagyunk Stevenage-en. Malcolm Young, Mark Evans és Phil Rudd egyaránt a hátsó üléseken alszanak, Bon Scott pedig komolyan befészkelődött mellettem. Boldogan dülöngél egyik oldalról a másikra, neki-neki ütődik a jármű oldalának, és még mindig csodálatosan nyálas vigyor terül el az arcán.

"Nagyszerű lenne most" - hebegte, szaggatottan, egy üres pálinkásüveget ölelgetve és egy csuklást elfojtva - egy hatalmas, kényelmes, tökös vízágy, és egy nő feküdne melletted ... "
"… És egy nagy cici az arcodban" - teszi hozzá Angus.

Rockhírock

  • 2021, november 6

    A lelkét nekem adta
    A testét nekem adta,
    De nekem úgy tűnik
    Azt bárki megkaphatta.
    Elértem, hogy sírjon,
    És  sikítson nekem
    ...
    Nedves lett úgy feltüzeltem
    tovább »»

  • 2021, szeptember

    A  Robot és a Mertez összefogott, hogy egy új közösséget teremtsen az élő zenén keresztül, teret adva a tehetséges, értéket képviselő zenekaroknak. 
    Az este fő fellépője előtt minden alkalommal ismert zenészek lépnek színpadra, hogy közreműködésükkel elősegítsék a célt: hogy figyelmet kapjanak a minőséget képviselő, de egyelőre szűkebb körben ismert előadók.

    Ugyan az ötlet már a koronavírus okozta...

Égben lebegők

"Oly jó nékem ha csókol a szád" - már nem hallhatjuk élőben tőle többé.

Németh Oszkár dobos 75 éves korában elhunyt. 

A magyar rockzenész, dobos, főként a Tolcsvay-trió illetve a Fonográf együttes tagjaként volt ismert.

Zorán kísérő zenekarában is feltűnt, valamint vendégzenészként szerepelt annak 2002-ben megjelent Zorán című lemezén. Játszott a Bojtorján-együttessel, Bródy Jánossal, a N...

72 éves korában elhunyt Alan Lancaster, a Status Quo alapítója és basszusgitáros-énekese. Halálának hírét Simon Porter, az együttes menedzsere erősítette meg.

Lancaster 1962-től 1985-ig játszott a zenekarban, 2013-ban pedig visszatért, és állapota ellenére is sok turnén vett részt.
A zenész szklerózis multiplexben szenvedett és sydney-i otthonában érte a halál családja körében.

A Status Quo...

Baksa-Soós János 1948. szeptember 20-án született Budapesten, zenei általános iskolai tanulmányai után, 1962-ben Kelet-Berlinbe került és  az Aldershof könyvtárban és rajzfilmstúdióban dolgozott. 1966-ban tért vissza Budapestre, első együttesét, a Wastapsot 1968-ban alapította, egy évvel később pedig a Kex énekese lett.

Baksa-Soós 1971-ben, a hatósági zaklatások miatt...