Amikor a Deep Purple feloszlott, a többiekhez hasonlóan
David Coverdale, a banda akkori énekese is szólóvállalkozásba fogott.
A purple-os időkből számos bluesos ihletésű dal volt a tarsolyában, így azonnal stúdióba vonulhatott. Az 1977-ben piacra dobott David Coverdale's Whitesnake album nem lelt komolyabb visszhangra. Ennek ellenére állandó kisérőzenekart verbuvált maga mögé, majd újfent stúdióba vonult, melynek eredménye Northwinds című szólóalbuma lett. Ezt az anyagot már olyan nevek segítségével hozta össze Coverdale, mint Micky Moody és Bernie Marsden gitáros, Neil Murray basszeros, David Dowle dobos, és rövid ideig Pete Solley kezelte a billentyűket. Átütő sikert nem értek el a melankolikus, bluesos ihletésű balladákat és keményebb rocknótákat tartalmazó anyaggal, de az alakulat úgy érezte, hogy érdemes hivatalos együttessé válniuk, és a nótákat élőben is előadniuk.
1978. január 26-án hivatalosan is megalakult a Fehér Kígyó, amely együttes mivolta ellenére inkább Coverdale kísérőzenekarának tekinthető.

Első koncertjükre 1978. március 3-án, Lincolnban került sor. Kis klubokban kezdték pályafutásukat, ahol valamivel nevesebb együttesek előzenekaraként léptek fel. Még ugyanabban az évben boltokba kerülhetett első nagylemezük, a Snakebite, mely felkerült a listákra, és a csapat az érdeklődés középpontjába került. Az együttes egy rendkívül sikeres koncerten mutatkozott be a szélesebb nyilvánosság előtt a Hammersmith Odeonban, és ezt számtalan európai és amerikai turné követte. Még mindig 1978-ban járunk, amikor érkezik két ex-Deep Purple-ös kolléga: Jon Lord, majd Ian Paice. A Bíbor-rajongók azonnal ráharaptak a félig összeállt Deep Purple-re, de sokak számára csalódást jelentett a Kígyó eltérő zenéje. Sok fekete elemet emeltek zenéjükbe, a keményebb nóták bluesosabbak voltak, gyakorlatilag a rock és a rhythm and blues egy sajátos keverékét nyomták. A sikerek ellenére - elsősorban Coverdale diktátori attitűdjei miatt - egyre komolyabb személyi ellentétek alakultak ki: az énekest nem tűrte el a rivalizálást, így beindultak a tagcserék. Előtte azonban egy rövid időre szétzavarta a bandát. 1979 végére összekapták magukat, és stúdióba vonultak, hogy elkészítsék új albumukat. 1980-ban B.B. King számára írták a Fool for Your Loving-t, de felismerve a szám erényeit, maguk adták ki, hatalmas sikert aratva: a nóta a sikerlisták csúcsán landolt. Az év nyarán a Monsters of Rock fesztivál egyik sztárja olyan nevek mellett, mint Dio, a Twisted Sister vagy a ZZ Top.

A szakemberek áradoztak a csapatról,
a Deep Purple családfa legéletképesebb ágának titulálva Őket.
A sikert meglovagolva gyorsan piacra dobtak egy élő albumot Live - In the Heart the City címmel, majd kiadták a Come an' Get It-et 1981-ben.
Ebben az esztendőben egy baleset szakította félbe a már-már Deep Purple-i időket idéző sikereket.
Coverdale eltörte a lábát, így egy turnét a kellős közepén kénytelenek voltak félbeszakítani. Később a régóta izzó parázs lángra lobbant: először a Paice-Murray ritmuscsoport vette a kalapját, majd a két gitáros, Marsden és Moody is. Coverdale egyedül maradt, kénytelen volt időt kérni. Búcsúlemezük, a Saints Sinners azért még megjelent, mellyel végérvényesen a rock halhatatlanjai közé kerültek, a Here I Go Again című klasszikus nótának köszönhetően.

 Az énekes 1983-ban új csapatot verbuvált: Jon Lord és Micky Moody mellé csatlakozott Mel Galley gitáros,
Colin „Bommer" Hodgkinson basszusgitáros és „nyolckarú" Cozy Powell dobos. Európa-szerte hatalmas koncerteken, fesztiválokon szerepeltek. Augusztus 20-án Angliában a Donnington fesztiválon mutatkoztak be, majd szeptember elején három német nagyvárosban többek között a Thin Lizzy, a Saxon és Meat Loaf társaságában a Monsters of Rock fesztivál sztárvendégei voltak. A sikerek ellenére kiújultak a régi ellentétek, sőt újabbak keletkeztek: Murray visszavette a Hodgkinson által bitorolt basszeros szerepkört, majd John Sykes érkezett a Thin Lizzy-ből Micky Moody helyére.

Már ez a megújított felállás rögzítette következő stúdióalbumukat, a Slide It Int. Annak ellenére, hogy az
anyag kiválóra sikeredett, az újra összeboruló Deep Purple elrabolta Lordot, a nyolckarú óriás,
Cozy Powell Emerson-hoz és Lake-hez csatlakozott, mindennek tetejében Mei Galley eltörte a karját. 1985-ben „keljfeljancsi" Coverdale a megrendítő erejű ütés után újra talpra állt. Az alábbi felállásban folytatták a munkát: Coverdale, Murray, Sykes és az Új tag Aynsley Punbar a Colosseumból. 1987-ben került a boltok polcára az Új Whitesnake-album, mely az együttes nevét viselte. Ezzel a koronggal sikerült meghódítaniuk az addig bevehetetlen amerikai piacot is. Két esztendővel később érkezett a Slip of the Tongue című korong, amit egy még újabb felállás hozott össze, ezen Steve Vai gitárzseni játéka is hallható. Az anyag a későbbiekben elérte platina státust.

1989 után évekig nem jelentkeztek új lemezzel, az ezt követő években a csapatról nem lehetett tudni semmit, Coverdale pedig az egykori Led Zeppelin-gitáros Jimmy Page-dzsel dolgozott együtt, 1993-ban össze is hoztak egy közös anyagot. 1994-ben Coverdale ismét összerakta a - ki tudja, hanyadik változatú - Kígyót.
Az új felállás tagjai: Adrian Vandenberg gitár, Denny Carmassi dob, Guy „Starka" Pratt basszusgitár és Brett Tuggle billentyűs. 1997-ben kiadták Restless Heart című albumukat. Coverdale 2003-ban, a csapat megalakulásának negyedszázados jubileumára újra életet lehelt a bandába, és átütő sikerű turnét bonyolítottak. Ebben az új felállásban Doug Aldrich és Reb Beach gitározik, Uriah Duffy a basszeros, Timothy Drury bűvöli a billentyűket, és Tommy Aldridge dobol. Ja, és Coverdale énekel, elnyűhetetlenül. 2008 áprilisára ígértek Új stúdióalbumot, és már bejelentkeztek több nyugat-európai fesztiválra is.